A Végtelen árnyékában

A napok száguldanak és vészesen közeledik a pillanat... Dean nem tudom, hogy hol járhat... A Roxfortban az élet nem nagyon változott. Harri visszatért az iskolába és újra boldogítja diák társait és tanárait. Aztán történt még egy s más. Veronica pedig szerdán nálam járt és egy kellemes beszélgetést folytattunk le. Harrit nem akarom megbántani, de, ha megtudja, hogy Verával alakul valami... remélem túléli. Majd kiderül mi lesz ebből. Hamarosan elakarom kezdeni többek közt Harri képzését is.

Az álmok szertefoszlanak

S mi csak állunk

Minden fának

Párt találunk.

A diák álmok se mások

Két óra közt rohangálók.

A tanárok szeme már kerek

A pulzus számuk is remeg.

Vége van ennek is, mint mindnek

Még pár hét és vége az évnek.

Sosem találunk még egy ilyet

De mindenki vidáman élhet.

Steven

A Vég

Vissza mentünk a kastélyba. Üzentem Rosenak, hogy hozza fel Deant az igazgatói szobába és hozzon életmentő bájitalokat is... nem tudták, hogy miért jönnek, Alex sem tudta, hogy mi fog történni. Senki se tudta, csak én... sajnos, ez nagy hiba volt. Alex nem úgy tett, ahogy azt gondoltam, de a sejtésem bevált. Engem támadott meg Dean helyett, de szerencsére felvérteztem magam védelmi bűbájjal. Így nem tudott leszúrni. Dean értetlenkedve ült a szobába, amikor Alex nekiugrott és, elvágta a torkát. Alexet azonnal lefegyvereztem és megbilincseltem és visszavittem a minisztériumba, ahol az aurorok vártak minket és Alex elindult a börtön felé. Én visszatértem a szobámba, ahol Rose várt, a székembe ülve fáradt, szomorú tekintettel. Dean pedig a kandallón át jött vissza és rám támadt. Sikerült lefegyvereznem és elmeséltem neki az egész dolgot, azt, hogy kitervezett dolog volt, mindent, aztán visszakapta a pálcáját, és a kandallón át távozott. Roseal beszélgettem még egy ideig, aztán...

Steven

Alexander...

A tegnapi nap érdekes fordulatokat vett. Este odamentem beszélgetni Alexxel, mert túl felszabadultnak és tébolyultnak tűnt. Hamar kiderült, hogy miért. Megint gyilkossági kísérletet követett el... Őrült az a gyerek. A minisztériumba vittem, ahol rögtön fogadott két auror és kíséretet is kaptam. Alexet az iskolából azonnali hatállyal kirúgtam, ez egyértelmű... a minisztériumba meghalltgatták, hogy mi történt, megkérdezték Alexet is pár dologról, amikre válaszolt, de gyilkolni akar és a saját kötésen át vérző kezét harapdálta. Megbolondult, biztosan megbolondult... a nyomozó aurorokat félrehívtam és felvázoltam nekik egy ötletet, amivel talán megoldhatjuk ezt az igen bonyolult helyzetet. Kötélnek álltak. Alexet visszaviszem a Roxfortba...

Steven

Másnap

Tökfej

Tegnap sokat játszottunk és nevettünk, és sokáig tartott a mulatozás és a rendbontás. Csalódtam megint mindenkibe... Nem veszik komolyan az Ötök alapítását... akkor minek vállalták be, hogy segítenek, komolyan, el kéne égetnem már magamat. Úgy döntöttem, hogy mára ott hagyom már az egész bagázst. Tegnap este felbosszantottak rendesen, ma meg leshetik, hogy megtalálnak a kastélyba. Elmentem messzire, most is ezen a helyen ülök és írom ezeket a sorokat. Kellemes itt, elég szeles a hely, de bűbájjal megoldható a dolog. Itt legalább egyedül lehetek, itt nem kell számot adnom semmiről és nem kell szétszednem az egymást átkozó idiótákat... Harriben is csalódtam, erősen fontolóra vettem, hogy inkább szervezőként leszek jelen a Mágusfutamon, mint versenyzőként. De ezt még nem tudom, gondolkodnom kell... megkell próbálnom tisztán látni a dolgokat. Nem érdemelnek meg, nem becsülik meg a munkámat és ez nagyon fáj. Egyedül érzem magam, itt legalább egyedül vagyok. Nem érzem, hogy bárki is szeretne, kivéve a varázspálcámat. Ma elmegyek toborozni, de nem iskolás módjára... kicsit durvábbra veszem a figurát... de lehet nem megyek, mihez toborozzak, ha nincs is összetartó magja az egésznek... szomorú vagyok...

Steven

November 1.

A végzet hava

Vége van, elmúlt már

S e nap emlék már.

A gyertyák fénye ragyog

A család gyászban habog.

De kit gyászolnak s miért?

Hisz elhunyt, már nincs miért.

Vagy mégis akad amiért lenne?

Ezt nem tudjuk már, csak, ha itt lenne.

Hogyan tovább a mély fájdalomba?

Miért sírunk, nagy nyomorba?

Mulassunk, éljünk vidáman!

Ő is ezt akarná, tegyük hát bátran.

Mégis, mi gyertyát gyújtunk

S kisírt szemmel arra gondolunk,

Hogy itt lehetne ő is...

De nincs!

Talán az idő majd segít,

Mégis mi tudjuk, hogy semmit.

Soha nem lesz már köztünk,

De hisz itt él bennünk!

A napnak vége, s mi elalszunk

Fejünkben a gondok sugara,

Tudjuk, hogyha iszunk,

Nem lesz soha ma.

Egy év múlva megint emlékezünk,

Legyünk vidámak s boldogok leszünk.

Akik elmentek, nem jönnek vissza már,

Mi viszont élünk, s ez sose kár.

     Minden jog fenntartva! © 

Steven